Tuboly Máté: Ha valamikor, akkor most lehet megfogni a Slovant

Módos Vilmos

Az egykori válogatott Vasas- és BVSC-játékos, majd edzőként dolgozó Tuboly Frigyes fiaként egyenes útja volt a futballpályára Tuboly Máténak, aki a Vasas Akadémián, Győrben és Debrecenben pallérozódott, mielőtt 2024 nyarán Dunaszerdahelyre igazolt. Második szezonjában az eddigi összes bajnokin kezdőként lépett pályára a sárga-kékeknél, akik harcban vannak a klubtörténelmi bajnoki címért, hét fordulóval a felsőházi rájátszás vége előtt eggyel kevesebb mérkőzést játszva hat pont a hátrányuk a hétszeres címvédő pozsonyi Slovan mögött. A 2004-es születésű védekező középpályást pályafutása eddigi állomásai mellett elsősorban a bajnoki versenyfutásról kérdeztük, de szó esett a DAC különleges identitásáról, a klubnál betöltött szerepéről, a szlovák és a magyar élvonal közti különbségekről és az U21-es válogatott következő mérkőzéseiről is, ahol szintén fontos szerepkörben számítanak rá.

– Mindig is egyértelmű volt, hogy édesapádat követve te is focizni fogsz?

– Édesapám futballista volt, aztán a futballban dolgozott, ennek okán szinte biztos volt, hogy előbb-utóbb én is a labdát választom. Volt még egy-két sportág, amit kedveltem, de végül a foci vált a szenvedélyemmé.

– Egy solymári év után a Hegyvidék UFC volt a következő lépcsőfok.

– A Hegyvidék akkoriban a Vasas Akadémiával állt szerződésben, nagyon sok tehetséges nyolc-tíz éves gyerek játszott ott. Apukám és több korábbi vasasos csapattársa is a klubnál dolgozott, jó szakmai munka folyt hozzáértő edzőkkel. Élveztem az edzést, tudtam fejlődni, ez már egy kicsit magasabb szint volt a Solymár után, amely felkészített arra, hogy egy akadémián folytathassam.

– Hat szezont töltöttél el a Vasasnál. Előnyt jelentett, hogy édesapád is ott dolgozott?

– A Vasas egy tradicionális klub, amely híres az akadémiájáról, és továbbra is meghatározó szerepet tölt be a budapesti labdarúgásban. Nagy dolog volt, hogy csatlakozhattam, szerencsére tudtam annyit fejlődni, hogy itt is megmutathassam magam. Apukám is ott dolgozott, de nem végeztünk semmilyen háttérmunkát, hiszen mindig foglalkoztak velem az edzőim. Néhány tanáccsal ellátott, de inkább az idősebb korosztályra figyelt, amikor én ebbe a korba értem, már nem dolgozott az Akadémián.

– Még a tulajdonosváltás előtt, 2020-ban igazoltál Győrbe, a felnőttcsapat akkoriban a másodosztályban szerepelt. Miért választottad az ETO-t?

– Úgy éreztem, hogy a Vasasnál nem fogok tudni olyan ütemben fejlődni, ahogy azt elvárom magamtól, ezt a családdal is megbeszéltük, főleg apukámmal, aki akkoriban Győrben dolgozott. A koronavírus-járvány idején lementem hozzájuk edzeni, és nagyon megtetszett az Akadémia, illetve az ottani infrastruktúra – a Vasasnál ez elég hiányos volt, amiatt is döntöttem a váltás mellett, mert szerettem volna profi körülmények közt játszani. Ezt Győrben megkaptam, ráadásul egy nagyon jó közösségbe és egy másik patinás klubba kerültem, amely utánpótlásszinten az egyik legjobbnak számított Magyarországon, bár a felnőttek ekkor még távol álltak az NB I.-től.

– Mennyire volt nehéz 17-18 évesen felvenni az NB II. ritmusát?

– Senkinek nem könnyű az integráció a felnőtt futballba, de nagyon boldog voltam, hogy ilyen fiatalon felkerültem a felnőttkeretbe. Olyan rutinos játékosok segítették a mindennapjaimat, mint Priskin Tamás vagy Lipták Zoli. Nagy löketet adott, hogy hétről hétre velük készülhettem, aztán amikor eljött az idő, játszottam is a bajnoki mérkőzéseken.

– Hogy emlékszel vissza a 2023/24-es idényre, amikor Debrecenben bemutatkozhattál az NB I.-ben?

– Ebben a szezonban már a feljutás volt a cél Győrben (ami végül sikerült is), ennek megfelelő igazolások történtek a nyáron. Nagyon jól indult a felkészülés, de sajnos egy kisebb sérülés miatt ki kellett hagynom az első pár fordulót, emiatt egy picit hátrébb szorultam, és úgy éreztem, hogy jót tenne egy váltás. A Debrecen szeretett volna szerződtetni, jó ajánlatot kínáltak nekem, végül kölcsönbe engedett el egy évre az ETO. Nem volt rossz szezonom, vártak volna vissza, de a DAC-ot választottam.

– Egy korábbi interjúban említetted, hogy volt már kötődésed a DAC-hoz, amikor odaigazoltál. Ez pontosan mit jelentett, mi alapján hoztad meg ezt a döntést?

– 2023-ban, még győri játékosként kint voltam egy DAC-meccsen, ahol éppen a klublegenda Eric Davis-t búcsúztatták (a ’22/23-as idény zárómérkőzésén 1-0-s dunaszerdahelyi győzelem született a Besztercebánya ellen, a panamai hátvéd nyolc év után távozott – a szerk.). Miután Világi Oszkár Győrben is tulajdonos lett, az ETO egy ideig gyakorlatilag a DAC fiókcsapataként működött. Teljesen magával ragadott a klub identitása és a hangulat, emlékszem, már ekkor eldöntöttem, hogy egyszer itt szeretnék focizni. Amúgy is célom volt minél előbb kikerülni külföldre – nem is kellett messzire mennem, miközben a DAC a magyarságot képviseli, már itt is ég és föld a különbség az anyaországhoz képest, mind játékban, mind mentalitásban, két külön futballkultúráról beszélünk. Sok szép akadémiai évet töltöttem el itthon, az NB II.-ből és az NB I.-ből is vannak jó emlékeim, emberileg és futballistaként is rengeteget fejlődtem, nagyon fontosnak tartom, hogy már fiatalon megkaptam az esélyt a felnőttek között; a tapasztalataim mégis azt mutatták, hogy el kell hagynom Magyarországot ahhoz, hogy nemzetközi szinten is versenyképes játékossá válhassak. Sejtettem, mire számíthatok Szlovákiában, de ezt csak testközelből érzi igazán az ember: a futball intenzitásában és a játékosok fizikális felkészültségében is hatalmas a kontraszt. Többnyire szép karriert futottak be azok a magyarok, akik mostanában megfordultak Dunaszerdahelyen, ami szerintem jól mutatja a színvonalat.

– Mondhatni, hogy csapatszinten és egyénileg is felfelé ívelő tendencia jellemezte az előző szezont?

– Vegyes érzéseim vannak az első itteni évemmel kapcsolatban, ami még részben a beilleszkedésről szólt számomra. Amikor megérkeztem, több magyar csapattársam is volt a számos külföldi mellett, időre volt szükségünk, hogy összeszokjunk, de a jelenlegi edző, Branislav Fodrek érkezésével megtaláltuk az összhangot. Volt egy szép menetelésünk, sokat léptünk előre, kiharcoltuk az indulást a Konferencia-ligában, úgy érzem, hogy máig építeni tudunk azokra az alapokra, amelyeket ekkor kaptunk. Egyénileg is nagyot fejlődtem, az érkezésem óta nap mint nap lehetőségem van elvégezni azt a munkát, amiért itt vagyok. Előzetesen több játékpercről álmodtam, mint amennyit a pályán tölthettem, de ezzel nincs probléma, ebből is tanultam. Életre szóló élmény volt gólt rúgni a Slovannak, illetve a KL-playoff megnyerésére is jó visszagondolni.

– Mennyire éles a pályán a DAC-Slovan rivalizálás?

– Ez a párosítás mindenkinek különleges az érzelmek, az atmoszféra miatt, magyarként pedig még többet jelent számomra. Leírhatatlan érzés, ilyenkor kétszer olyan hangosan zúg a Nélküled és a Himnusz a meccs előtt. Óriási büszkeség, hogy sikerült betalálnom ebben a párharcban, amit nem sok magyar játékos mondhat el magáról. A Slovan ugyanakkor egy nagyon komoly minőséget képviselő csapat, hasonló, mint az NB I.-ben a Ferencváros, tavaly a BL-ben jutottak főtáblára, idén a Konferencia-ligában. Uralják a bajnokságot, de természetesen Dunaszerdahelyen régóta cél minél közelebb kerülni hozzájuk, most sincs ez másképp, bár a költségvetést tekintve jelentős előnyből indulnak.

– Minek köszönhető, hogy idén már kirobbanthatatlan vagy a kezdőcsapatból?

–  Nyáron minimálisan változott a keret, az én pozícióm is módosult kicsit, valamivel hátrébb kerültem, aminek örültem, mert végig tudtom, hogy ez az a poszt, ahol igazán ki tudok bontakozni. Most megvan az az állandóság, ami tavaly hiányzott, pontosan tudom, mit vár el tőlem a szakmai stáb, és sikerült is nagyon kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanom az elmúlt hónapokban. A szezon elején egy kicsit kevesen voltunk, nem jött jól az sem, hogy végül mégsem léphettünk pályára a nemzetközi kupában, de aztán rendeződtek a dolgok és az első fordulóktól kezdve ott vagyunk a Slovan közelében a tabellán.

– Mindkét klubban megfordultál, hogy látod az ETO és a DAC egymáshoz való viszonyát?

– Úgy gondolom, hogy ilyen téren változott a helyzet a győri éveim óta. Amikor akadémista voltam és a győri felnőttcsapat még az NB II.-ben szerepelt, a tehetséges, jó formát mutató, még pályájuk elején járó ETO-játékosoknak a DAC biztosított lehetőséget a szintlépésre. A Győr aztán feljutott, majd futott egy nagyszerű szezont tavaly, a magot megtartották és néhány helyen megerősítették, eleinte még a biztos bennmaradás volt a cél, de egy 15 meccses veretlenségnek köszönhetően végül az európai porondra is eljutottak ezzel a koncepcióval. Ez hatalmas dolog, nem szeretném kisebbíteni az érdemeiket, nem véletlenül állnak idén az élen a Fradival fej fej mellett, ugyanakkor úgy gondolom, hogy több helyen hiányzik a tudatosság az NB I.-ben a játékospolitikában, a kommunikációban – ellenpéldaként említeném Dárda Pált, aki világosan elmondta, hogy mit és hogyan szeretne elérni, amikor Újpestre érkezett, úgy érzem, hogy ez lehetne a követendő irány.

– Térjünk vissza Dunaszerdahelyre! Döcögősen indult a tavasz, a Slovan elleni hazai vereség után pontokat vesztettetek a Komárom otthonában, a kupában pedig a Kassa jelentette a végállomást a negyeddöntőben. Mi lehet a kisebb hullámvölgy oka?

– Valóban akadozott a gépezet a közelmúltban. Nagyon jó passzban fejeztük be az őszi idényt, nyugodtan készülhettünk a tavaszira, mégsem alakultak jól az első meccsek, a vereségek mellett a Komárom elleni döntetlen is bosszantó volt, de azóta nyertünk is két meccset, összességében szerintem nincs szégyenkezni valónk, sőt, büszkék lehetünk a bajnoki szereplésünkre, hiszen továbbra is kezünkben a sorsunk. A kupakiesés nagyon fájó, mert egyértelmű cél volt, hogy megnyerjük ezt a sorozatot (is), azonban ezen a meccsen nem volt megfelelő a teljesítményünk, miközben elég sok negatív tényező hátráltatta a csapatot – mostantól csak a bajnoki cím lebeg a szemünk előtt.

– A Zólyombrézó ellen sikerült javítani a rájátszás első fordulójában, te lőtted az első gólt büntetőből a 2-1-es győzelem alkalmával. Mi döntötte el ezt a találkozót a javatokra?

– A kassai vereség után borzasztó nehéz helyzetből vártunk egy olyan mérkőzést, amit meg kellett nyernünk, nem volt más választásunk: ezzel tehettük meg az első lépést afelé, hogy kiengeszteljük a szurkolóinkat, a klubot, a tulajdonost. A Zólyombrézó egy elég különleges ellenfél sok fiatallal és speciális játékstílussal, mindig meggyűlik velük a bajunk, ráadásul jó formában voltak, de sikerült megtörnünk őket. Kaptunk egy 11-est az elején, amit magamra vállaltam, mert úgy éreztem, hogy magyarként nekem kell elsőként felelősséget vállalnom a kupakiesés után, ezt szerettem volna megmutatni. Az önbizalmam megvolt és szerencsére sikerült gólt szerezni, nagy szükség volt rá, mert egy nagyon szenvedős meccs volt. Rengeteget harcoltunk, a játék minősége nem volt olyan jó, a mentalitásunk annál inkább, ezért nyertünk.

– Változatlanul ott vagytok a hétszeres címvédő, listavezető Slovan nyomában, amely idén talán kevésbé domináns, mint korábban, de a Zsolnával is számolni kell. Mi döntheti el a bajnoki cím sorsát?

– Régóta a Slovan a bajnokság egyértelmű esélyese, de talán idén szenvednek meg leginkább, amióta tart a győzelmi sorozatuk, elég sok pontot elhullajtottak, ami esélyt jelent nekünk. A Zsolna az ország egyik legjobb akadémiája, rendszeresen nevelnek ki topligás játékosokat, van egy bátor, domináns játékstílusuk, a felnőttcsapatig bezárólag az összes korosztály ezt követi. Nekünk ősszel erősségünk volt, hogy a kötelező mérkőzéseket többnyire hoztuk. Ezt szeretnénk tartani, bár a felsőház teljesen más: itt már csak a legjobb ellenfelekkel játszol tíz kemény meccset. Az lehet a kulcs, hogy fordulóról fordulóra haladjunk. Mi is érezzük a játékosokkal, hogy ha valamikor, akkor most lehet megfogni a Slovant, mert sokat botladoznak, egyelőre nagyon szép idényt futunk, reméljük, hogy kitart a lendület – nagyon nehéz a feladat, de a pontot azzal tehetnénk fel az i-re, ha a végén behúznánk a bajnokságot.

– A szlovák élvonal is 12 csapatos, mint a magyar, viszont a kétkörös alapszakasz után kettéosztják a mezőnyt alsó- és felsőházra. Az is érdekes hasonlóság, hogy az előző hét kiírást mindkét bajnokságban ugyanaz a csapat nyerte, Szlovákiában 2020 óta minden évben ott van az első hatban a Slovan mellett a DAC, a Zsolna és a Nagyszombat is. Volt már róla szó, de kérlek, fejtsd ki bővebben is, mik a legfontosabb különbségek a játékban?

– Ez a négy csapat valóban kiemelkedik a játékoskeret és az anyagi lehetőségek tekintetében, a többiek is kemény ellenfelek, de nem képviselik ugyanazt a minőséget. Eléggé más a foci Szlovákiában, a fizikalitásban látom a legnagyobb különbséget – gondolok itt az intenzitásra, a párharcokra, a mentalitásra. Úgy látom, hogy ez alapvetően társadalmi különbség, ami a futballban is megmutatkozik. Amikor feljön hozzánk egy fiatal, általában nincs jelentősen lemaradva erőnlétben, míg Magyarországon ez gyakran előfordul, ugyanakkor az NB I.-ben a játék minősége magasabb, a játékosok képzettebbek technikailag. Ennek az is az oka, hogy a szlovákiai fizikalitás megköveteli a gyorsabb döntéshozatalt, ami több hibát is eredményez, ez a futball szerintem jobban felkészít a nemzetközi szintre. Összességében úgy gondolom, hogy hasonló erősségű a két bajnokság, de Szlovákiából egy kicsit könnyebb erősebb ligába továbblépni, amit az elmúlt évek átigazolásai is mutatnak, pedig nem tehetségesebbek az itteni fiatalok, csak a hozzáállásukat látom jobbnak: kevesebbet panaszkodnak, bár közel sincsenek olyan kiváló körülmények, mint Magyarországon. A legtöbb klub valamivel kisebb költségvetésből dolgozik, kevesebb az állami támogatás, ezért mindenki próbál tehetségeket felépíteni és értékesíteni, fontos bevételi forrást jelentenek a játékoseladások, a Slovan jelenti a kivételt, ők erre nem szorulnak rá, ezért inkább kész labdarúgókat igazolnak. Nincs nemzetiségre vagy életkorra vonatkozó szabályozás vagy ajánlás, a mi csapatunk elég sokszínű, összességében 50% körül van a légiósok aránya, főleg a cseh vonal erős.

– Hogy látod a DAC-nál betöltött szerepedet alapemberként és a jelenlegi keret egyetlen magyar állampolgárságú tagjaként?

– Ez egy nagyon különleges hely, egy magyar identitású klub és város fantasztikus szurkolótáborral, kiváltság magyarként itt játszani. Ez nagyobb felelősséggel is jár, hiszen most én képviselem a magyarságot a csapatban, ha jól megy a játék, közönségkedvenccé válhatok, ha kevésbé, akkor számonkérhetnek. Nagyon büszke vagyok rá, hogy egy ilyen klubban játszhatok, amely minden feltételt biztosít a fejlődésemhez, nehézségek nyilván mindenhol vannak, de nem lehet okunk panaszra. Dunaszerdahely lakosságszámához képest nagyon sokan járnak meccsre, kialakult egy futballkultúra, ami szerintem óriási érték, minden hazai meccsünk ünnep a felvidéki magyar közösségnek, sőt, az anyaországból is érkeznek a rangadókra. Biztosan örülne a közönség, ha több magyart láthatna a pályán, de a legfontosabb cél az, hogy egy minél versenyképesebb, ugyanakkor szerethető csapat legyen a DAC jó játékosokkal, akik küzdenek a címerért – állíthatom, hogy most ilyen a társaság, a külföldiek is átérzik, mit jelent itt játszani, nem véletlen, hogy nem szokott évente kicserélődni a keret.

– Ismét meghívást kaptál az U21-es válogatottba, egy Izrael elleni felkészülési mérkőzést követően jövő kedden Ukrajnát fogadjátok Eb-selejtezőn. Milyennek látod a helyzeteteket a csoportban?

– Nincs sztárcsapat a csoportunkban, mint Anglia vagy Franciaország, de három olyan válogatott áll előttünk, amely megmutatta már, hogy képes megszorongatni a legjobbakat (nemzeti csapatunk négy mérkőzés után 3 ponttal a 4. helyen áll Törökország, Horvátország és Ukrajna mögött a H jelű ötösben, a csoportelsők automatikusan kijutnak az albán-szerb rendezésű döntő tornára, a másodikokra a legjobb kivételével pótselejtező vár – a szerk.). Ha igazán őszinte akarok lenni, magunknak köszönhetjük, hogy nem állunk jobban, mert megvolt az esélyünk, hogy több pontot szerezzünk, de nem voltunk elég hatékonyak a helyzetkihasználásban, miközben könnyű gólt is kaptunk. Jó érzés egy utánpótlás-válogatottban szerepelni, de hosszú távon a legfontosabb az, hogy felnőtt szinten eljutsz-e a nemzeti csapatig. Úgy érzem, hogy aki U21-ben meghívót kap, az már megüti a felnőtt NB I. szintjét, ám számomra ez még nem a cél elérését jelenti, csak egy fontos állomás, szeretnék nemzetközi szinten játszani.

– Damir Redzic februárban az RB Salzburghoz igazolt Dunaszerdahelyről, a felnőtt válogatottba is behívta Marco Rossi, akárcsak Csinger Márkot, aki tavaly volt csapattársad. Hogy érzed, mi lehet a következő lépés a karrieredben?

– Jelenleg nagyon jó helyen vagyok, ahol minden adott a fejlődéshez. Mindig olyan csapatban szeretnék játszani, ahol ki tudom hozni magamból a maximumot, ehhez az is kell, hogy ne akarjak egyből túl nagyot előrelépni. Célom, hogy minél erősebb európai bajnokságokban szerepelhessek, de akár az amerikai MLS vagy más hasonló színvonalú liga is szóba jöhet. A 2027/28-as szezon végéig van szerződésem, meglátjuk, hogy esetleg idén nyáron érkezik-e olyan ajánlat, amit érdemes megfontolni és amivel a DAC is jól jár. Természetesen cél a felnőtt válogatottság is, úgy gondolom, hogy el fog jönni az ideje, ha megfelelően dolgozom, most még talán nem lenne reális, örülök, hogy az U21-eseknél meghatározó játékosnak számítok. Jó visszajelzésnek tartom, hogy Dunaszerdahelyről az utóbbi időben többen eljutottak hazájuk válogatottjába, illetve magasabban jegyzett bajnokságba, ez megmutatja azt, hogy a DAC felkészít a nemzetközi szintre – az az álmom, hogy majd bajnokként távozhassak innen, amikor elérkezik az ideje.

Fotók: DAC, DVSC