Schlosser átigazolásával, angol edzőjével az MTK már amúgy is kimagaslott a mezőnyből, de miután a csapathoz került Braun, Feldmann, Kropacsek, és Orth, a kék-fehérek megállíthatatlanok lettek. 1916 és 1925 között az MTK megszakítás nélkül 9 bajnokságot nyert. 1917-ben például a lejátszott 22 mérkőzésből 21-et megnyert, 1-et döntetlenre játszott, 147 gólt rúgott és ezzel szemben csak 10-et kapott.
Orth György, https://www.mtkbudapest.hu/
1925-ben a legendás Orth György vezérletével 11-2-re meg tudta verni legnagyobb ellenfelét, az FTC csapatát is.
Az FTC-MTK kettős, 1918-tól az UTE megerősödésével és felzárkózásával hármasra bővült, de az UTE egy ideig még nem tudott bajnokságot nyerni.
A fővárosi csapatok száma 1912-re már olyan sok volt, hogy 5 osztályba sorolták be őket. „A főváros jelentette az első két évtizedben egyben az ország futballsportját is, nemcsak azért, mert a főváros bajnokcsapata – egy kivétellel – automatikusan országos bajnokcsapat is lett, hanem főként azért, mert nemzetközi viszonylatban csaknem kizáróan a főváros reprezentálta a magyar futballsportot, mégpedig úgy szövetségi, mint egyesületi színekben. A válogatott csapatok tagjait, – szintén egy kivétellel – kizáróan a fővárosi egyesületek játékosai alkották.” „A vidék csak, mint segélyre szoruló és támogatást kérő tényező…”[1]
Fotó: www.tempofradi.hu
A Fradi becenév szurkolói találmány, „… a tízes évekre fejlődött ki, hiszen a szurkolók így kiabáltak a meccseken: „Tempo franzstadti!” – ahogy aztán ez összefolyt: „…frádi”, és ebből lett a végső, becéző rövidítés: Fradi… Ami pedig a B-közép szó története: 1924 nyarán adták át az Üllői úti stadion új nagy B-lelátóját, amely páholyok, számozott ülések nyújtotta kényelmet jelentett. De a tribün előtt – tehát a B-tribün előtt – állóhelyen szurkolhattak a szegényebb, de felettébb lelkes szurkolók. Az ő buzdító hangerejük, kitartásuk, lelkesedésük töretlen volt, és az először általuk kitett zöld-fehér zászló a korabeli játékosok aláírásaival a Fradi-futballmúzeumban látható. A futballtársadalomban pedig elterjedt a B-közép kifejezés, amely a leglelkesebb szurkolókat immár így jelöli…”[2]
Utószó
A fővárosban uralkodó szabadabb légkör, a nagyobb gazdasági lehetőségek következtében jelentősen megnőtt a lakosság lélekszáma. Rengeteg ház épült és az épületek egyre magasabbak lettek, ám az alacsonyabban lévő lakások ezáltal sötétebbé is váltak. A zsúfolt lakások, az egészségtelen életmód, a mozgáshiány, a szabadidő kulturált eltöltésének igénye, valamint a társadalmi rétegek közötti feszültségek leküzdése és a polgári társasági élet hiánya szükségessé tette tehát sportéletünk megerősödését, a sportolás tömeges elterjedését. A sport ugyanakkor kiugrási lehetőséget is jelentett, mert az ismert sportoló illetve zsoké bejáratos lett a felsőbb társaságba, s ha úgy adódott külföldi versenyekre, mérkőzésekre is eljuthatott. A sport ugyanakkor lehetőséget biztosított arra is, hogy a külföldön járt magyar sportolók, sportvezetők, országunkról, illetve fővárosunkról pozitív képet festve, megfelelő kapcsolattartást biztosítsanak a „kultúrnemzetekkel”, támogatva ezzel a magyarság ügyét is. A lóversenyzésben elért sikerek, segítettek megteremteni (fenntartani) a „lovasnemzet képet”, továbbá a Budapestre érkező sportolókat elbűvölte a világvárosi életforma, a pompás épületek látványa. A Belváros és a Lipótváros a jómódú nagykereskedők és háztulajdonosok illetve a középpolgárság otthona valóban csodálatos látványt nyújtott még a nyugatról érkezők számára is.
Az egyre kapitalizálódó városban a még igen gyér számú, és még csak a hatalom közelében, de nem birtokában élő polgárság, a sajátos magyarországi viszonyok között nem volt igazán egységes. A kiegyezéssel részben helyreállított függetlenség védelmét ugyan mindannyian közös ügynek tekintették, de miután lelassult a gabona- és élelmiszer-kivitelen alapuló konjunktúra, a polgárságon belül meglévő érdekellentétek is fellángoltak, ami a sportéletre is hatással volt. A sport segített lebontani a polgári csoportok között levő falakat, hozzásegítve a polgári értékek előtérbe-kerülését is.
Felhasznált irodalom:
– Barcs Sándor: Száz éves az MTK-VM Sportklub. Népszava Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1988.
– Földes Éva, Kun László, Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története. Sport Kiadó, Budapest, 1977.
– Földessy János: A magyar labdarúgás 60 éve. Sport Kiadó, Budapest, 1958.
– Földessy János: A magyar futball és a Magyar Labdarúgók Szövetsége. Magyar Labdarúgók Szövetsége, Budapest, 1926.
– Földessy János: A magyar labdarúgás és a 60 éves MLSZ. Sport Kiadó, Budapest, 1960.
– Gyáni Gábor: „Civil társadalom” kontra liberális állam a XIX. század végén. Századvég, 1991/1.
– Hoppe László: Labdarúgó-bajnokságaink. Sport Kiadó. Budapest, 1970.
– Kövér György: Magyarország társadalomtörténete I-II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.
– Major János, Nagy Béla, Szűcs László: Az FTC labdarúgó szakosztályának története. Sportpropaganda, Budapest, 1972.
– Rónay Tamás: A magyar foci legendája. Múzsák Kiadó, Budapest, 1993.
– Vörös Károly: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Szerk. Glatz Ferenc. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 22. MTA Történettudományi Intézete. Budapest, 1997.
– Budapest Lexikon I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993
– Budapesti Hírlap, 1900. 04. 24.
– Nemzeti Sport, 2000. 11. 25.
– Nemzeti Sport, 2000. 12. 15.
– Nemzeti Sport, Extra Melléklet, 2000. 11. 24.
– Nemzeti Sport, Extra Melléklet, 2000. 12. 05.
– Népszabadság, Budapest Melléklet, 2001. 02. 17.
– Sport Világ, 1895. 11.
– Sport Világ, 1897. 02. 10.
– Sport Világ, 1897. 02. 21.
– Sport Világ, 1897. 05. 02.
[1] Földessy János: A magyar futball és a Magyar Labdarúgók Szövetsége. Magyar Labdarúgók Szövetsége, Budapest, 1926. 427. o.
[2] Nagy Béla: Százszázalékos bajnokságnyerés és Aranylabda. Nemzeti Sport, Extra, 2000. 12. 05. 4. o.
