Miért van az, hogy pontosan értjük Minarik Edét, a mosodást, a Régi idők focijából, miközben tökéletesen tudunk azonosulni Nick Hornby, angol író Arsenal iránti rajongásával is? Miért lett a futball a világ egyik legnépszerűbb sportja, és hogyan képes ez a játék emberek millióit mozgósítani?Megtudhatjuk, ha a szurkolói lét legmélyére ásunk.
Ha már a húszas évekkel és a kultikus Csabagyöngyével kezdtük, akkor említsük meg, hogy a futball eredetileg a munkásosztály sportja volt. Tulajdonképpen a foci később sem kapcsolódott szervesen a magasabb társadalmi rétegekhez, de, ami a lényeg, hogy osztálysemlegessé vált. Vagyis a játékosok és a szurkolók nem kifejezetten egy adott társadalmi csoport tagjai. És, hogy ebből mi következik? Az, hogy a szurkolói tábornak bárki a tagja lehet, rangtól, nemtől és társadalmi hovatartozástól függetlenül.
Ha valaki leül a saját csapata szurkolói oldalára a lelátón, biztos lehet benne, hogy barátok veszik körül, legfeljebb nem ismer mindenkit személyesen. Ugyanakkor máris tagja a nagy egésznek, a közösségnek, amely a csapatért harcol.
Az, hogy a szurkolói tömeg részének lenni valamiféle boldogságérzetet ad, az még a kezdő hobbipszichológusok előtt is világos. Nyilvánvalóan történelmi gyökerei lehetnek ennek. A futball, valamiféle ősi, törzsek közti csata, újabb kori, civilizáltabb megismétlése. Miközben szurkolóként az a szintén ősi és ösztönös vágyunk is teljesül, hogy tartozzunk valahová, és ezáltal kevésbé érezzük magunkat sebezhetőnek. Ha tehát, a lelátón szurkolsz, felszabadulnak a boldogsághormonok, és máris sokkal elégedettebb vagy, megfeledkezve a hétköznapok nyomasztó gondjairól.
Persze egy mérkőzés nem csak felemelő pillanatokból áll. A szurkolók tulajdonképpen egy széles érzelmi skála szinte minden pontját átélhetik, a kivételes izgalmaktól a csalódottságon, bosszúságon át, a tökéletes boldogságig. És mindeközben jelentős mennyiségű adrenalin löketet kapnak. Szinte majdnem ugyanúgy, mintha nagy magasságból kötélugrást hajtanának végre.
Minél jobban kötődöm a csapatomhoz, annál inkább szeretném ezt külsőségekben is kifejezni. Pólókkal, zászlókkal, transzparensekkel. Egyes drukker körökben dívik még a koreografált nézőtéri mozgás is. Taps, karok magasba emelése, valamint a közös dalok előadása.
A Liverpool-szurkolók nótája például a „You’ll never walk alone” (Sohasem fogsz egyedül sétálni) című dal, melynek éneklése közben felmutatják a csapatsálat. A nóta különben a szurkolás lényegét foglalja össze, ami a remény és az egység. A dal különben a pályák közelében olyannyira ismertté vált, hogy más klubok is átvették így a Borussia Dortmund, a skót Celtic és a holland Feyenoord is.
És, hogy mit jelent a buzdítás a csapatnak? Szinte mindent. Azt is mondhatnánk, hogy a hazai pálya előnyét, de csak akkor, ha a szurkolóik is jelen vannak. Ilyenkor, a pszichológusok szerint ugyanis a közvetlen buzdítás hatására pozitív stresszt élnek meg a játékosok és a tömeg energiájából táplálkozva könnyebben veszik az akadályokat.
De, hogyan lesz valaki egy csapat rajongója? Erre a kérdésre már Nick Hornby adja meg nekünk a választ, aki a Fociláz című művével a focis könyvek Bibliáját írta meg (egyes vélemények szerint legalábbis).
Szóval, Hornby szerint a kedvenc csapatunkat nem csak úgy választjuk, hanem valójában kapjuk. Méghozzá gyerekkorban, amikor is egy szülő, idősebb testvér vagy barát bevezet minket a szurkolói lét izgalmas és örömteli világába. Így követhetjük mi is nyomon Nick Hornby életét ahogy a Highbury teraszán állva kiskölyökből férfivá válik. „A családomat igazán szeretem, de hát őket a nyakamba sózta az élet, és ma már nem vagyok kapcsolatban egyetlen tizennégy éves kor előtti barátommal sem – leszámítva azt az egyet, aki szintén Arsenal-szurkoló volt már az iskolában” – nyilatkozta a szerző.
Iváncsik Edda