„A sprintek ismétlésének képessége bizonyos játékfázisokban jelentősen befolyásolja az eredményességet, azonban a profi osztály szintjének megfelelő kondicionális állapot »nem külön érdem, hanem egy kötelező állapot«, aminek megléte még nem jelent kiemelt versenyelőnyt, hiánya azonban fokozza a sikertelenség lehetőségét.”
- Hosszú évek óta erőnléti edzőként dolgozol. Ismertetnéd szakmai pályafutásod legfontosabb állomásait?
- Kicsit tréfásan mondhatom, hogy negyedszázados vagyok. 1998-ban kezdtem el ismerkedni az erőnléti edzői szakmával. Ez az „ismerkedés” azóta is tart. Két kiváló tanárom segített a Szegedi Főiskolán elindulni a pályán. Nagy Laci bácsi és Gyetvai György. Mindketten mind emberileg mind szakmailag nagyon sokat segítettek. Ki kell még emelnem Szalai István nevét, aki „látott bennem valamit”, és megengedte, hogy elkezdjem ezt a munkám az akkori Tisza Volán ifjúsági csapata mellett. Igazán két labdarúgóklubnál töltöttem el hosszabb időt. Békéscsabán az Előrénél. Ott végigjártam „a szamárlétrát”: a legkisebbeknél kezdtem az akkori Madách Sportiskolában, majd eljutottam a felnőtt csapatig. A karrieremben az egyik legnagyobb lépést a DVSC jelentette, ott hazánkban az elsők között kezdtem el mérni a GPS segítségével a bajnoki mérkőzéseket. Az U13-tól egészen a felnőtt csapatokig. Ez egy nagyon produktív időszak volt a pályámban, mert megadta annak a módszertani és elméleti munkának az alapját, ami mai napig meghatározza a pályafutásomat. Először azt hittem, hogy ez csak a futballban hasznosítható, de később a tenisz és a kézilabda esetében is releváns volt ez a szakmai hitvallás. A Pick Szeged Akadémiáján lehetőségem volt adaptálni ugyanezt az elvet. Ennek lényege az integrált szemléleten nyugvó progresszív mini intervall edzés. Egy kicsit egyszerűbben ez azt jelenti, hogy az a játékos nyeri meg nagyobb eséllyel a mérkőzést, aki a specifikus mozgásokat nagyobb intenzitással és nagyobb gyakorisággal tudja megismételni. Erre dolgoztam ki egy edzésrendszert, ami eddig mindenhol sikeresen szerepelt.
- Négy éve úgy nyilatkoztál, hogy visszatérő probléma, hogy a magyar játékosok elfáradnak a meccsek végére, nem bírják az iramot a külföldi csapatokkal szemben. Akkori kutatásaid szerint 30-40 százalékos volt a lemaradásunk. Miként változhatott ez meg mostanra?
- Ez egy nehéz kérdés. Ugyanis rendszerszinten nem tudok olyan átfogó vizsgálatról, ami monitorozná és összevetné az utánpótlás vagy a felnőtt csapatok teljesítményét. Pont ezért csak azokra a mérésekre hivatkozhatok, amelyeket konferenciákon, vagy privát beszélgetések során megismerhettem. Ez alapján elmondható, hogy sajnos nem túl nagy az előrelépés. Egyrészt kijelenthető, hogy a tervszerű fejlesztés ideje egyre korábban kezdődik, már 11-12 évesen meg kell ismernie a gyereknek az alapvető képességfejlesztő technikákat. Februárban egy pécsi konferencián hallottam egy kiváló horvát szakember véleményét erről. Azt kérdezték tőle: mikor kell elkezdeni a gyerekek erőfejlesztését? A válasz: tegnap! Ha valaki csak 15-16 évesen találkozik először profi erőfejlesztő munkával, nagyon kicsi az esélye, hogy fizikailag nemzetközi szinten jól teljesítő játékos legyen. Ez az egyik mérföldkő, a másik pedig az edzéseken belüli intenzitás kérdése. Ez a legkönnyebben a pályán mérhető le. Ha például egy U19-es játékos a bajnokin 600-700 méter nagy intenzitású mozgást teljesít, akkor ott valami gond van.
- Egyre több különféle eszköz segíti a megfelelő erőállapot elérését, emellett rendelkezésre állnak olyan módszerek is, amelyekkel pontosan ellenőrizhető minden egyes játékos fizikai állapota. Mi az oka annak, hogy mégis lemaradásban vagyunk? Hiányoznak a megfelelő eszközök? Esetleg rosszul alkalmazzuk ezeket, vagy a meglévő szándék és akarat nem elegendő a jobb eredmények eléréséhez?
- Vannak kivételek. Azt bátran mondhatom, hogy a Pick Akadémián dolgozó erőnléti edző kollégáim kifejezetten profin végzik a dolgukat. Ehhez a klub meg is ad nekik minden támogatást. Jellemző például, hogy ott reggel hatkor kezdik a konditermi és futó edzéseket. Ugyanis az iskolai elfoglaltság mellett csak így tudják beiktatni ezt a munkát. Erre szoktam azt mondani, hogy nem a kifogásokat keresik, hanem a megoldásokat. Visszatérve az eszközökre, nem ezekben van a hiba, hanem inkább abban, hogy nem történik „edzői reakció” a hiányosságok pótlására. Holott tényszerűen mondható, hogy immár sok magyar sportegyesület nemzetközi szintű infrastruktúrával rendelkezik.
- A felnőtt futballba lépésnél milyen fizikális-kondicionális problémákat tapasztalsz a fiataloknál, amiket meg lehetne előzni?
- Ideális esetben egy 18-19 éves játékosnak már 90%-os állapotban kellene lennie, mire a felnőtt futball szintjére ér. Mind a maximális sebesség, mind a maximális erő, mind pedig az alapállóképesség szintjén tudnia kellene azt, ami a felnőtt futballhoz kell. Úgy vélem, hogy csak a specifikus állóképesség területén lehetne minimális lemaradása. Egyébként is ennek fejlesztése egy jóval hosszabb folyamat. Arra gondolok, hogy gyermekkorban sokoldalúan tudnánk foglalkoztatni a gyerekeket. Ha több sportágat űznének, amire ráépülhetne a sportági specializáció, akkor 18-19 éves korra –mind sportági technika terén, mind kondicionálisan– fejleszthető és versenyképes sportolóink lennének. Szinte az összes sportágunkra jellemző kellene legyen a korai specializáció. Így viszont tulajdonképpen 14-15 éves korra nem épülnek fel azok a motorikus alapok, amelyek a csúcsteljesítmény eléréshez szükségesek.
- Vannak olyan szakemberek, akik azt állítják, hogy évtizedekkel ezelőtt elveszítettük labdarúgókultúránkat, ami nélkül nagyon nehéz lesz szintet lépnünk. Mi a véleményed erről?
- Úgy látom, hogy az MLSZ labdarúgó edzőinek a megreformált képzése jól megoldotta ezt a kérdést. Nyilvánvaló, hogy mire a 8-10 éves gyerekek profik lesznek, ahhoz időre van szükség. (Sajnos azt viszont látnunk kell, hogy hazánkban sokan úgy próbálják magukra irányítani a figyelmet, hogy másokat „sároznak”. Ez is a karrierépítés egyik formája, így ha ezt felismerjük, nem kell rá komoly figyelmet szentelnünk. A megfigyelésem nem annyira szakmai, csupán a tapasztalat motiválta.) A magyar futball sikere a kis klubok kezében van, mivel ők tanítják az alapokat srácoknak: az Akadémiák és a profi klubok már szinte kész anyagot kapják meg. Így tehát a siker letéteményesei elsősorban az amatőr futballban dolgozó kollégák. Ha ez a szakmai réteg erős, akkor erős lesz a kiemelt utánpótlás is.
- Tanfolyamokat, képzéseket is tartasz. Mit lehet erről tudni, és elsősorban kiknek ajánlod ezeket?
- Tavaly és az idei évben az MLSZ akkreditálásában három képzést tartottam egyik kedvenc témámról, a játékalapú kondicionálásról. Budapesten, Dunaújvárosban és Debrecenben egy hét alatt betelt a jelentkezési lista, amire nagyon büszke voltam. Ezen kívül két évvel ezelőtt elindítottam az Endurance Specialist képzést, ahol Fülöp Tibivel közösen dolgozunk. Elég merész vállalás volt, ugyanis nyolc napban még senki nem merte „bevállalni a témát”. Talán éppen emiatt is nagyon sikeresen mennek a képzéseink: most ősszel indítjuk a negyediket, s lassan elfogy minden hely. Talán elmondhatom magamról, hogy nemcsak tanítom a szakmát, hanem művelem is. A már említett integrált szemléletű módszert használva mind Békéscsabán, mind Debrecenben, mind pedig a kézilabdában sikerült megadni azt a pluszt, ami a nemzetközi élmezőnyhöz szükséges. Azonban ki kell emelnem, hogy mivel asszisztens edző vagyok, a munkám eredményessége mindig függvénye annak, miként sikerül elfogadtatnom kollégáimmal az újszerű elképzeléseket. A felsorolt esetekben ez jól ment, remélem, lesz még erre példa a későbbiekben is.
Szécsi József
